A himnuszom, lassan s, gyengéden a felhők közé szárnyal fel,
A melegség és gyengédség, réges-régen kihunyt már.
Az alkonyat is bánatos, és egyedül akarok lenni,
Nem akarom, hogy meglásd a reszkető vállaimat.
Még ha az Isten akiben, régóta senki sem hisz már...
Az angyal zengő, szent dalát is küldi le reánk...
Én ölelem majd át magamat,
S, csak én vigyázom majd magamat,
Magamért létezem majd, akkor is,
Ha önmagam sértem, meg is.
Én szeretem majd magamat,
És én gyűlölöm majd magamat.
A sötét éjszaka mely csak miattam él,
A szívemet hajszolja.
Az elbeszélt himnusz és az égen csillogó csillagok,
Már a kinyújtott kezemben mosolyognak tovább.
Sötét éjek, melyek eggyé válnak és mégis oly távoliak,
A vállak össze érnek, és az ujjak keresik egymást.
Az el motyogott szavaknak, melyekben már senki sem hisz...
Az angyal azt súgja: "Nem szégyen sírni most"
Most már te ölelsz át engem,
Most már te vigyázol engem ,
Miattad létezem, még akkor is,
Ha csak kínt okozol nekem.
Nem szeret más csak is te,
Csak én utálom magam, de,
A reggeli harmatot, mely csak érted él,
A nyár nedvesíti be.
Mikor szendergésemből végre felébredek,
A napfelkelte mindig szelíd, s a szívem meztelen.
Nem szeret más csak is te,
Csak én utálom magam, ezért,
Zálogba adom neked, véget nem érő szerelmemet.
A gyermek himnusza fényesen ragyog a szemeimben,
És egy apró hang válaszol, az angyal dala.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése